Napról napra változnak az érzések,

Változnak az emberek, és a tettek…

Van olyan dolog, amely örök,

De olyan is, mely, távozik az életedből…

Gyenge vagy és sérülékeny,

Túl sok benned a kétely…

Próbálod elrejteni, hogy a világ ne lássa,

Ez a legnehezebb feladat számodra…

Folyamatosan gondolkozol a hibákról,

Nézel magad elé, megfeledkezel a külvilágról…

Olyan, Mintha egyedül lennél,

Pedig ez az egész csak egy álomkép…

Ebben az álomban szerepelnek emberek…

Olyanok, akik fontosak, vagy akik nem érdekelnek…

Tudod, hogy sok igazság van szavaikban,

De ezt nem vallod be, csak önmagadnak…

Rengeteg idő kell a bizalom elnyeréséhez,

De kevés idő kell ahhoz, hogy csalódj valakiben…

Rádöbbensz, hogy emberekről… akiket ismertél,

Lassan Összedőlt a kialakított kép…

Úgy érzed, hogy nem ismerted őket,

Rossz érzés, pedig te is hibás vagy ebben…

Talán néha egy kaktuszra hasonlítasz,

Aki olykor tüskéivel megsebez másokat…

Túlságosan is önfejű vagy és büszke,

Azt mutatod, hogy nem vagy sértődékeny…

Hiszen Neked nem esik rosszul semmi,

Téged nem lehet megbántani…

Ilyen a rólad alkotott kép,

Pedig nem is vagy kemény…

Sőt, néha túl érzékeny is vagy,

Ezt utálod a legjobban, magadban…

Nem akarod, hogy az emberek megtudják,

Mivel lehet bántani, mert kihasználnák…

Nem akarod, hogy teljesen megismerjenek,

Félsz attól, hogy elárulnának téged…

Amikor valaki bánt téged,

Az olyan, mint ha tőrt szúrna a szívedbe…

Ilyenkor sírni tudnál, de nem szabad,

Muszáj erősnek mutatnod magad…

Néha kétségekkel teli ébredsz

Nem tudod milyen embernek, kellene lenned…

Mindenki éli a saját életét,

Nem sokan látják a kitűzött célt…

Legbelül tudod, mi a fontos,

Miért küzdesz, harcolsz…

.. Legbelül van az, amit félsz kimondani,

Hiszen túl könnyű hibázni…

Annyi emlék van, melyért érdemes élni,

Még ha fáj is, muszáj tovább menni…

Vannak, akik mindig melletted lesznek,

Akik szeretnek, és tőlük bármit kérhetsz…

Van, olyat, akit nagyon szerettél, de már elment örökre,

Kilépett az életedből, nem jön vissza többet…

Túl gyorsan telik az idő, múlnak az évek,

Úgy érzed ezek az idők a legszebbek…

Már tudod, mi lakozik benned,

De elmondani másoknak nem mered…

Kívülről erős vagy, de belül mégis gyenge,

Magadat mások elől rejtegeted…

… Kedves olvasó, talán most azt kérdezed, miért van ez?

Azért, mert ez az ember fél a csalódástól, az árulástól,

Nem akar tudni az őt nem értő világról…

Meg tanulta hogyan kell álarcot viselni,

Hogyan kell a szomorúságot elrejteni…

Nem engedi, hogy szeressék az emberek,

Pedig neki is szüksége van gyengédségre…

Tudja, hogy bárhol is jár, nem lesz egyedül,

Túl sok emlék és ember veszi körül…

Ha valami fáj is neki nagyon,

Sírni akkor sem láthatod…

Mint egy kaktusz, ellök magától mindenkit,

Végül is ezt nem nehéz véghez vinni…

.. De megmutatni azt, hogy milyen valójában,

S megnyílni egy ilyen világ számára…

Elviselni azt, hogy bármikor eltaposhatják,

Ehhez, kell az erő, mert ez a legnagyobb kihívás…

Mindenkinek két arca van,

S a rosszabbat mutatja a külvilágnak…

A jobbikat egy maszk eltakarja,

Elfedi… Betakarja… talán soha meg nem mutatja…

De az álarc mögött ugyanúgy fél, mint bárki más,

Olyan, mint egy kisgyerek, aki mások elől bujkál…

Lelke sok mindent rejt,

Amit sok ember nem is sejt…

Az ő gondolatait, érzéseit lakat őrzi,

S a kulcsot nem könnyű megtalálni…

Talán majd évek múlva eljön az a pillanat,

Amikor nem fog félni, és szembenéz a világgal…

El fogja mondani, hogy csak egy ember volt,

Akiről több mindenki rosszat gondolt…

Később lehet, azt fogják mondani, hogy tévedtek,

Nem is tudták kit takar a jelmez…

Hitték, érezték, gondolták,

De talán senki sem tudta, hogy ki is volt ő igazán…